Ladakhi tartózkodásom alatt két fontos problémát kellett megoldanom: meg kellett szerveznem, hogy el tudjak menni a Pangong-tóhoz - viszont ilyen útra csak csoportban érdemes menni, mivel az ideális túrához érdemes autót bérelni, és a turisztikai engedélyhez is legalább két embernek kell elindulni a tóhoz együtt, én pedig egyedül voltam. A másik, hogy miután május 6-án visszaérkezem Delhibe, három napon belül lejár majd a vízumom, 9-én, így ki kellett találnom, hogy hogyan hagyom majd el az országot. A kérdés az volt, hogy hazajöjjek-e: Magyarország felé induljak, vagy az ellenkező irányba, és tegyek egy, az indiaihoz hasonló körutazást Délkelet-Ázsiában. Az utazás elején azt gondoltam, hogy elég lesz nekem a két hónap, ekkora viszont elkezdtem nagyon élvezni az egyedül utazgatást, így végül a továbbmenetel mellett döntöttem: megvettem a jegyemet Delhiből Bangkokba. A következő állomás tehát Thaiföld. Sokat gondolkoztam, mire erre a döntésre jutottam. 

A másik fontos, megoldandó ügy a Pangong-tó túra volt, először a szállásomon egy kanadai párral együtt próbáltuk megszervezni az utat. Először az volt a tervünk, hogy busszal megyünk (van menetrend szerinti járat a tóhoz bizonyos napokon), de ehhez engedélyt kell beszerezni. Viszont a kanadaiak idő közben rájöttek, hogy nincs idejük eljönni a tóhoz, ugyanis két nappal később indult a repülőjük Delhibe, elszámolták magukat. Ekkor már majdnem lemondtam a kirándulásról a tóhoz, de még bementem az utolsó turista irodába, ami útba esett hazafelé menet. Bent ültek sokan, és egy srác nagy örömmel köszöntött. Ismerős volt, de nem tudtam, honnan - megkérdeztem hát: vele még a delhi reptéren találkoztam Lehbe jövet, két francia fiú. Már  annyi emberrel ismerkedtem össze az utóbbi időben, hogy nem ismertem meg őket. Így viszont már beugrott az arcuk. Kiderült, hogy ők, is, öt társukkal együtt a Pangong-tóhoz (és ráadásként a Nubra-völgybe) mennek (két napos út), és még pont egy nyolcadik hely maradt volna üresen a bérelt autójukban. Azonnal csatlakoztam hozzájuk, kiváltottam az engedélyt. 

Másnap reggel indultunk, először a már eleve 3500 m magasan fekvő városból a világ egyik legmagasabb, 5500 m tszf. levő hágójába, a Khardung-hágóba kanyarogtunk fel, ahol fagypont alatti hőmérséklet, és fantasztikus látvány fogadott: 

Itt a Ladakh-hegység hágójából a Shyok-völgy túloldalán azok a hatalmas hegyek már a Karakorum, a világ Himalája utáni második legmagasabb vonulatának hegyei, a legnagyobb közülük a a világ harmincötödik legmagasabb csúcsa, a 7672 m magas Saser Kangri. Ezután leereszkedtünk a Shyok-folyó (és a beleömlő Nubra-folyó) völgyébe. Hagyom a képeket beszélni: 

Délután a Hunder nevű településre érkeztünk meg, itt kaptunk szállást éjszakára. Közben elmentünk a Diskit-kolostorhoz, illetve a közeli homokdűnékhez:

Este finom vacsorát is kaptunk a szállásunkon. Másnap indultunk a Shyok völgyén keresztül a Pangong-tóhoz, útközben lélegzetelállító tájakat láttunk:

Majd megérkeztünk a 4200 m tszf. levő tóhoz, ahol már egészen hűvös volt.

Itt megebédeltünk, majd indultunk visszafelé, Lehbe. Utunk ismét a Ladakh-hegység egyik hágóján, a Chang-hágón keresztül vezetett. A hágó, szemben a Himalája:

Az Indus-völgyébe visszaereszkedve láthattuk a Chemrey-kolostort: 

Innen az Indus-völgyén keresztül (a korábban említett Thiksey, Stakna kolostorok mellett) jutottunk vissza Lehbe.

Néhány nappal később indult a repülőm Delhibe. Itt, miután fölkerestem a jó öreg szállásomat (ekkor tartózkodtam negyedszer a fővárosban), néhány napot eltöltöttem - majd indult a repülőm Bangkokba!

A Delhiből Lehbe tartó repülőm a Himalája fölött repült el, gyönyörű látvány tárult elénk az ablakból:

Ilyenkor (május elején) a Manaliból (és végső soron Delhiből) Lehbe vezető utakon le vannak zárva a hágók, május közepén nyílnak, ezért az egyetlen lehetséges eljutási mód Ladakba a vízumom lejárta (május 9.) előtt a repülő volt, pedig szívesen buszoztam volna végig a szárazföldi úton: két napig így tart Manaliból Lehbe érni, úgy, hogy az éjszakát a busz teljes utazóközönsége egy szálláson tölti. 

A leszálláskor már látszott, hogy a Föld különleges helyére érkeztem:

Leh 3500 m magasan fekszik a tengerszint fölött, így hűvösebb van, és jóval kevesebb a levegő, mint Delhiben, ahonnan érkeztem. Az útikönyvek azt tanácsolják, hogy ne akarjunk elsétálni a reptérről a szállásra, mert a szokatlan lesz a ritka levegő. Megfogadtam a tanácsot, bár úgy gondoltam, hogy az Annapurna-alaptábor 4200 m tszf.-je után meg sem fog kottyanni a 3500 m tszf. Így bekéredzkedtem egy nagyobb csoporthoz egy mikrobuszba, amely szintén a városba tartott. A GPS alapján szálltam ki a buszból, nem jó helyen, néhány kilométert még kellett gyalogolnom: így rá kellett jönnöm, hogy nem írt butaságot az útikönyv. Ugyanis sokkal feltűnőbb a különbség a 200 m tszf.-en és a 3500 m-en tapasztalható légsűrűség között, ha az ember repülővel jut el pillanatok alatt az egyik helyről a másikra, mint ha napokig túrázva. A nagy hátizsákommal még sík terepen haladva is sűrűbben kellett szednem a levegőt, nemhogy felfelé menet, ahogy az út a szállásomra vezetett. Nagyon különleges (és kellemes) hostelem volt, a legnagyobb előnye az volt, hogy hatalmas, déli irányba néző, két rétegű üvegablakokkal, és a belső réteg fekete (papír?) borításával elérték, hogy a szobákban kellemes legyen a hőmérséklet, annak ellenére, hogy kint nincs meleg és nincs bent fűtés (Ladakhban nem jellemző a fűtés, talán nem is ismerik a fogalmat). Jártam más házakban is: jóval hidegebb volt mindenhol. Amint odaértem, a két nap alváshiány után végre lefeküdhettem...

Délután megnéztem egy hostelben megismert izraeli sráccal a közelben található Shanti sztúpát:

Ezután körbenéztünk a városban: Leh igazi közép-ázsiai város, elsődlegesen és meghatározóan tibeti buddhista örökséggel, ezen kívül Közép-Ázsia valaha virágzó kereskedelmi útvonalaira (Selyemút) eső városainak hangulatával: szűk sikátorokkal, lapos tetőkkel, muszlim beütéssel, mecsetekkel. Ladakh a történelem során leginkább Tibethez tartozott (a ladakhi nyelv is a tibetihez áll a legközelebb), néha önálló királyságként, de a régió történetében Tibet meghatározó szerepet játszott. Itteni tartózkodásom során meglátogattam a helyi Közép-Ázsia múzeumot is. Jelenleg a hindu többségű ország (India) muszlim többségű régiójának (Kashmir) részét képezi közigazgatásilag. A város legnagyobb nevezetessége a Leh palota, a XVI. sz.-ban épült a ladakhi király számára, mintájául a lhászai Potala palota szolgált - kilenc emeletes, építésének idejében a világ egyik legmagasabb épületének számított:

A város látványa a palotától:

Az óvároson szűk sikátorok vezetnek keresztül:

A palota fölötti hegyről, Leh kolostora mellől pedig ezt látni:

A városon túl az Indus völgye, mögötte a Himalája hegyei láthatók. 

Az Indus völgyében kolostorok és köréjük épül falvak találhatóak. Ladakh India talán legritkábban lakott területe, nem sok minden terem itt meg, az Indus völgyében azonban akad némi zöld. A helyi lakosok nyáron a földeken dolgoznak, hogy legyen mit enni az egész év során, a zord tél idejére sokan behúzódnak a kolostorba, ahol a felhalmozott élelmiszert is tartják, és lelki gyakorlatokat végeznek - tehát sokan "félig szerzetesek", a téli időszakra. Ladakh ugyan India része, de szinte mindenben az ellentéte Indiának: India meleg, Ladakh hűvös. India alacsonyan fekszik, Ladakh magasan. India többnyire nedves, Ladakh száraz. Indiában általában buja a növényzet, Ladakhban gyér. India sűrűn lakott, Ladakh ritkán. Az építészet is más, a vallás is, az emberek kinézete (mongoloid) és nyelve (sino-tibeti) is nagyon eltérő. 

Egyik nap elmentünk néhány másik, indus-völgyi kolostorhoz. Ezek közül a legnagyobb Thiksey:

Jellegzetes tibeti jellegű házak épülnek a dombra, amelynek a tetején ott áll a kolostor, annak is a tetején a könyvtár. Az épületek között a kis utcákban egyre feljebb és feljebb lehet sétálni, egészen a könyvtár tetejéig, tehát a legmagasabb pontig. Valahogy ez jutott eszembe a domb látványáról:

Ez Ostuni, egy kis délolasz város, minden szempontból egészen más, a világ másik végén, mégis hasonlít kicsit. Thkseyben egy hatalmas (több emeletnyi) Buddha-szobor, és számtalan festmény, szobor található:

A látvány a kolostor tetejéről:

Néhány kilométerrel arrébb (további kis buszozás után) észrevehetjük a Stakna-kolostort:

Itt a kolostorba belépve pár szót váltottunk a szerzetessel, akivel találkoztunk.  Ezek a kolostorok szerepelnek a Zuhanás című filmben. Lehbe visszafelé menet (is) elhaladtunk Ladakh Leh előtti fővárosát jelölő épület, a Shey-palota mellett. 

Egy másik napon a Lehhez közelebbi Spituk-kolostorhoz mentem el:

Itt azért több szerzetes lakott, mint a korábban említett kolostorokban. Innen stoppal jutottam vissza Lehbe.

Az utolsó, Ladakhban töltött napomon pedig a Zanskar és Indus folyók összefolyásához látogattam:

A Ladakhban töltött hét alatt tettem egy nagyobb autós túrát is a Pangong-tóhoz és a Nubra-völgybe, de erről majd a következő posztban írok. 

Reggel hamar elindultam a Machapuchare-alaptáborból (MBC, 3700 m tszf.) a már csak négy kilométernyire, és négyszáz méterrel magasabban levő végső cél, az Annapurna-alaptábor (ABC? 4100 m tszf.) felé. Az MBC és ABC egy hegyek által körülvett  kis medencében fekszik: a medence neve Annapurna-szentély (azért hívják így, mert a helyiek istenként tisztelik a hegyeket, amelyek itt tárulnak a szemünk elé). Maga az Annapurna-hegy is csak itt látható igazán jól, a szentélyt körülvevő további hegyekkel együtt. Ahogy sétálok fölfelé, tőlem jobbra esik az Annapurna-gleccser morénafala, mögötte pedig egy szakadékban húzódik maga a gleccser. Visszafelé tekintve láthatom a Machapucharét (7000 m tszf.) a felkelő Nappal:

Előttem pedig a Déli-Annapurna (7200 m tszf.) magasodik (itt már az alaptáborral, és az azt jelző táblával együtt):

Nagyjából két óra alatt érkeztem meg az Annapurna-alaptáborba. Lenyűgöző látvány fogadott (ha az eddigi nem lett volna eléggé az): A Machapuchare az ABC-vel:

És maga az Annapurna (8091 m), a világ tizedik legmagasabb, és egyik legnehezebben megmászható csúcsa:

Eltöltöttem itt pár órát, majd elindultam lefelé. Miután éjjeli szálláshelyemet, a Machapuchare-alaptábort is elhagytam lefelé menet, délutánra a nap helyben megszokott menetét követve komoly jégeső kezdődött, ebben kellett folytatni az utamat. Közben ezekhez hasonló látványban volt részem:

Az erdőbe beérve:

A felhők fölött kikandikál a Machapuchare:

Este a Bamboo nevű szálláson éjszakáztam, kedves, Nepálból származó kaliforniai orvostanhallgató sráccal, és barátjával ismerkedtem össze.  Másnap folytattam utamat lefelé a folyóvölgyben (itt is látszik a Machapuchare teteje):

Most nem mentem fel Ghandruknál a hegyre, a völgyben folytattam az utamat Chomrong után. Délutánra szokás szerint megjött az eső, és most már jól álltam idővel: következő napra biztosan vissza tudtam érni Pokharába, így délután kettőkor megálltam egy tanyán. Az esti szállásomon egy kanadai párral barátkoztam össze. Másnap a túra utolsó napja következett, vetettem még néhány pillantást a hegyekre: 

Annál az útkereszteződésnél értem az autózható földútra, ahol odafelé a busz felvett. Most is jött a busz egy órán belül, így néhány órával később Pokharába értem. A szállásomon megtaláltam a holmikat, amiket otthagytam. Most végre az esti hidegtől sem kellett félni: Pokharában ilyenkor este sem megy tizenhét fok alá a hőmérséklet, nappal pedig forróság van. Gyors volt az akklimatizáció felfelé is, lefelé is: mindösszesen öt éjszakát töltöttem a hegyekben, felfelé hármat, lefelé kettőt. Összességében elmondhatom: az egész utazásom legnagyobb élménye ez az alaptábor túra volt (talán az ezután következő ladakhi út mellett).

Másnap Pokharában és a környéki dombokon sétáltam, hajnalban valamennyit láttam a város fölé tornyosuló hegyek látványából. A világ egyik legszebb hegyi-városi panorámája innen tárul a szem elé. Viszont április végén csak korán reggel, rövid ideig látszódik a vonulat, utána eltűnik a felhők között. Egy nepáli úr azt mondta, hogy a hegyek istenek: maguk döntik el, hogy látszódnak-e vagy sem, mi hiába akarjuk látni őket. Pokhara mellett van egy gyönyörű tó is, a közeli dombról (hegyről) igen szép látványban lehet részünk a várossal és a tóval. Ezt a napot még itt tölthettem a városban, majd másnap reggel el kellett indulni Delhibe. Létezik Pokhara-Delhi, harminc órás direkt buszjárat, azonban, mivel csak hárman váltottunk rá jegyet, már reggel, fél órával az indulás előtt közölték, hogy nem indul aznap a járat (a jegy árát legalább visszaadták)... Nagyon rossz hír, hiszen ezután két nappal indul a repülőm Delhiből Lehbe. A következő napi busszal már nem értem volna el a repülőt, így kénytelen voltam elindulni, és megpróbálni átszállásokkal eljutni Delhibe.

Egy busz Buddha szülőhelyére, Lumbinibe indult, ez megáll a nepáli-indiai határnál. Mire a határra értem, sötétedni kezdett. Megbeszéltük a buszon utazó másik három személlyel, hogy eltaxizunk Gorakhpurba, ahonnan mindenki folytathatja útját busszal: ők Benáreszbe, én Delhibe. Így is történt: a határon szerencsésen átjutottunk a már meglévő indiai vízumunkkal, majd a taxi másfél óra alatt Gorakhpurba ért (Indiában már jók az utak). Itt elértem az utolsó, Delhibe induló buszt este tíz óra körül: ez nem alvó busz volt, a székemben próbáltam meg aludni, amennyire sikerült. Viszont a kétszer három sávos, üres autópályán a két város közötti nyolcszáz kilométert tizenegy óra alatt simán megtettük, így egy egész napom maradt a repülőm indulásáig, hamarabb jutottam Delhibe így, átszállásokkal, mint a direkt járattal érkeztem volna Pokharából. Itt, a nagyvárosban szerencsére könnyen találtam új szemüveget is magamnak, eleve a dioptriámra szabva, 4000 ft-ért, most is abban vagyok. Újra megkerestem a megszokott delhi szállásomat, immár harmadszor, és délután aludtam egyet, ugyanis éjszaka az utolsó metróval ki kellett mennem a delhi repülőtérre: hajnal ötkor indult a repülőm. Amit így végül sikerült elérnem: a terv sikerrel járt, igaz, egymás után két éjszaka alig aludtam valamit....

Kathmanduból reggel indulnak a buszok Pokharába - későn indultam, hogy elérjek egyet, és nem találtam az állomást. Fél óra késéssel értem oda, szerencsére még épp indulni készült az utolsó busz, de már az összes helyet lefoglalták ezt megelőzően. Végül sikerült megegyeznem a társasággal, hogy még ezzel a busszal elmehessek (különben csak másnap sikerült volna elindulni), így egy deszkán kellett ülnöm a vezető fülkében, és ugyanazt a pénzt kellett fizetni, mint a normál jegyért. De elviselhető volt az utazás így is. Az út hét órán át tartott, pedig csak kétszáz kilométer hosszú, de a nepáli autóutak nagyon rossz állapotúak, és mivel a hegyek miatt kevés van belőlük, sokszor be is dugulnak. Nem sokkal, miután Pokharába érkeztem, hatalmas jégeső zúdult a városra, amit egy bolt kapujában vészeltem át.

A tervem az volt, hogy a következő napokban eljutok az Annapurna-alaptáborig, majd vissza. Az idő sürgetett, mivel ez az oda-vissza út az útikönyvek szerint kilenc nap, nekem pedig nagyjából két héten belül vissza kellett érnem Delhibe, ugyanis repülőjegyem volt onnan Lehbe. Az alaptábor-túrához pedig bizonyos turistaengedélyekre volt szükségem, ezeket a pokharai turisztikai hivatalban még aznap beszereztem (nem olcsó, de nem is kifizethetetlen - körülbelül tízezer forint volt a teljes összeg, amit otthagytam, ha jól emlékszem). Ezután megkerestem a szállásomat, ahol ismét nagyszerű, segítőkész emberek voltak a vendéglátóim. Egy napom volt kimosatni a ruháimat (a szálláson), és minden fontos dolgot beszerezni a túrához - a legfontosabb a szemüvegem lett volna, mivel a keret és a lencse is mostanra teljesen eltört. Egy optikai boltban kérdezősködtem, hogy van-e mínusz másfeles szemüvegük, de az eladó lány nem beszélt angolul (és láttam is, hogy csak pluszosaik vannak), a buszom viszont indult Naya Pol (1000 m tengerszint fölött) felé, ahol megkezdtem a túrámat - így törött szemüveggel indultam neki az útnak. Nagyjából egy órás volt az út Naya Polig a kisbusszal, innen indult az igazi túra.

Naya Polból Ghandrukba (2000 m tszf.) a földúton még elvileg el lehet jutni busszal, ezzel rövidítve a túrán, de ezek a buszok ritkán járnak, így nekiindultam gyalog. Egy ellenőrző ponton fel kellett mutatni az engedélyeket, szerencsére nem volt gond velük. Tudni kell, hogy errefelé, az évek ebben az időszakában - áprilisban egyrészt fél hétkor szigorúan lemegy a nap, másrészt a délutánok általában nagyon felhősek és esősek, akár viharosak, jégesővel járnak, érdemes igyekezni, hogy minél korábban útnak induljuk, hogy minél előbb le tudjuk pihenni a szállásunkon. Egymástól körülbelül 2-4 km-re találhatók egymástól a vendégházak az úton az Annapurna-alaptáborig (ABC, ahogy az angol kifejezés - Annapurna Base Camp - rövidítése miatt a turisták nevezik). igyekezni kell hát úgy tervezni, hogy a kellemetlen időjárás beállta előtt elérjünk egy ilyen helyre, lepihenhessünk, beszélgessünk - kártyázzunk a turista sorstársakkal. 

Épp annál az útelágazásnál (1400 m tszf.) ért utol a busz, ahol el lehetett dönteni, hogy fel akarok-e mászni a hegyen fekvő Ghandruk nevű faluba (ahonnan másnap úgyis vissza kell jönni a völgybe), vagy folytatom a völgyben a sétát. A busz viszont felmegy a faluba. A busz mellett döntöttem, később kiderült, hogy sok értelme nem volt, nem jutottam így előrébb. Mindenesetre így az első éjszaka Ghandrukban aludtam. 

Másnap először fel kellett menni egy hágóba (2200 m tszf.),ahonnan először láttam meg az igazi nagy hegyekből valamit, de rossz idő volt:

majd le kellett menni a völgybe (1800 m tszf.), miután újra fel ahol a Csomrong (2200m tszf.) (vannak itt a közelben egyébként Kimrong és Komrong nevű tanyák is, ezek mind különbözőek) nevű faluban ismét elkérték az engedélyemet. Innen folytattam utamat, lefelé, egy völgybe (1900 m), majd ismét felfelé. Az út monszunerdőn és rhododendronerdőn keresztül vezet:

Este a Sinuwe nevű tanyán (2300 m)  szálltam meg, egy kellemes társasággal - thaiföldi, maláj és japán turistákkal kártyáztunk és beszélgettünk. Nagy élmény egy fárasztó nap után megenni egy pizzát. Ezek egyébként nagyon olcsó szállások, néhány száz forintba kerülnek egy-egy éjszakára, viszont szinte kötelező fogyasztani valamit, az étlapon pedig olyan két-háromezer forinttól kezdődnek egy-egy vacsora árai. De bőven megéri, nagyon jól esik a meleg étel ilyenkor.

Másnap reggel korán keltem, hiszen akkor még derült az ég - ez a látvány fogadott:

A csúcsos hegy a Machapuchare, Nepál Matterhornja, amit még soha, senki nem tudott megmászni.  Az út kb. a tengerszint feletti 3000 m-es magasságig a rhododendronos monszunerdőben vezet:

Az erdőhatár fölött cserjék, fű, majd csak sziklák következnek. Természetesen a hőmérséklet is egyre alacsonyabb. A nap folyamán keresztül haladtam a Bamboo, Dovan, Himalaya és Deurali nevű tanyákon. Nem vittem a teljes túrára elegendő vizet magammal (az kb. ötven liter lett volna), arra számítottam, hogy ha drágán is, de a tanyákon veszek magamnak palackos vizet. De kedves amerikai hölgyek a segítségemre siettek: jódtablettát kaptam tőlük, amelynek segítségével kútvízből tudtam ivóvizet csinálni magamnak. Nem is lett semmi probléma ebből később sem. Útközben láttam néhány szép vízesést előbukkanni az egyre sűrűsödő ködből. Ilyenkor mindig elővettem a zsebemből a törött szemüvegemet, hogy a törött lencse segítségével többet láthassak belőlük:

Végül elértem a délutáni jégesőben, ázottan, dideregve a Machapuchare-alaptáborhoz (MBC, 3700 m tszf.), ahol megálltam, megszálltam. Egy tea megivása után már ki sem keltem többé aznap este a két vastag pléd alól. Másnap reggel az olvadó víz csörgedezésének hangja, és ez a látvány fogadott: 

Kathmanduba Benáreszből huszonnégy órás buszút után érkeztem. A Hindusztáni-alföld elhagyása után az út szép hegyes vidéken vezetett keresztül (a busz ablaka elég piszkos): 

A szállásomat nem foglaltam le előre. Összeismerkedtem a buszon néhány emberrel, akikkel együtt indultunk a megérkezés után késő este szállást keresni, és sikerrel jártunk, találtunk egy kellemes tömegszállást Thamel negyedében. Másnap körbenéztem a belvárosban. Nepál egy főre jutó GDP alapján a világ legszegényebb országai közé tartozik, Indiánál is szegényebb. Ez azonban nem érződött, Kathmandu tisztábbnak, rendezettebbnek tűnt az indiai városoknál. Nepál még a gyarmati időkben is megőrizte függetlenségét. A Kathmandu-völgy városainak teljesen specifikus arculata van, az utcaképek összetéveszthetetlenek (és rengeteg az elektromos vezeték): A nagyvárosi (Kathmandu) változat:

És a kisvárosi (Bhaktapur):

Nepál jellemzői továbbá az "isteni szemekkel" megjelenő sztúpák:

Nepálban a többség a hindu vallást követi, azonban ez a buddhizmussal erősen összekapcsolódik (Buddha a mai Nepál területén, Lumbiniben született): némely templomot mindkét világvallás együttesen használja, vagy a hívők egyszerre tisztelik Buddhát és a hindu isteneket - kevéssé különül el a két nagy vallás egymástól a hit gyakorlását tekintve.

Kathmandu legfontosabb látványossága a Durbar tér (a térre a belépésért jegyet kell fizetni), a világörökség része, számtalan nagyszerű, régi épület otthona. Paloták, templomok, domborművek, szobrok.

A Sivát ábrázoló dombormű:

Másnap busszal mentem Nagarkotba, ahonnan nagyon szép napokon látni a Mount Everestet. Sajnos ez kicsit sem volt szép nap, így nem láttam semmit, várnom kellett még az igazán nagy hegyek látványára. Lefelé Bhaktapurban néztem körül, mielőtt Kathmanduba indultam volna. Ez a város a történelem során Kathmanduval és Patannal versengett különböző államalakulatok fővárosaként (ezek a Kathmandu-völgy legfontosabb, történelmi városai), most épp Kathmandu áll nyerésre. Valószínűleg most Bhaktapurhoz lenne hasonló Kathmandu is, ha nem vált volna metropolisszá. Az itteni Durbar tér is a világörökség része:

A nap végén visszatértem Kathmanduba, a szállásomra, hogy másnap elindulhassak az igazán magas hegyek közé: az Annapurna-Himalájához, Pokharába.

Ennek a városnak a nevével is nagy gondban voltam, hogy melyiket használjam, a magyar nyelvben ugyanis több verzió is bevett. Manapság leginkább a hindiből vett Váránaszit használják (mint a Wikipédia is - talán ez volna a leghelyesebb), vagy annak az angolos verzióját, a Varanasi-t. Nekem a személyes kedvencem a Benáresz, ez olyan, mintha egy nagyon távoli, de egy másik kultúrkör számára nagyon fontos (talán a legfontosabb) városnak magyar neve lenne - a magyaros írásmód tekintetében, mivel a kiejtés ugyanaz, mint az angol Benares esetében.

Benáresz nagyon fontos város a hindu (és a buddhista) vallás számára, legfőképp az ősisége, és a vallási jelentősége miatt (itt folyik a Gangesz, itt hamvasztják a halottakat, Siva szent városa), még ha igazán fontos politikai szerepe soha nem is volt. A buddhizmus számára is nagyon jelentős zarándokhely, mivel itt, illetve a közeli Szarnathban forgatta meg Buddha a tan kerekét (hirdette először megvilágosodottként a tanításait). Lehet idézeteket találni az interneten Benáresz jelentőségével kapcsolatban de tulajdonképpen a lényeg az, hogy ez Kelet Jeruzsáleme. Ha nagyon leegyszerűsítjük a világot, ábrahámi és hindusztáni eredetű vallásokra, akkor Beráresz ugyanaz az utóbbiak számára, mint Jeruzsálem az előbbieknek. Más téren is sok a hasonlóság az említett két város között: a több ezer éves múlt, az egymillió fő körüli lakosság, a szűk sikátorok, a a rengeteg árus, a muszlim hódítások a történelem folyamán, és azok hatása a város arculatára - így az egyes vallások legszentebb helyeire, vagy azok közvetlen közelébe épített mecsetek. Sokkal többet kaptam ettől a várostól, mint amire számítottam: néha koszos porfészekként hallottam emlegetve, de ez nagy butaság. Nagyon nem az. Ha a földre látogató ufók azt mondanák nekem, hogy hosszú csillagközi útjukon útba ejtik kis bolygónkat, de csak kevés idejük van itt: melyik az a két legfontosabb város, amelyeknek érdemes utánaolvasniuk és megnézniük, hogy a lehető legtöbbet tudják és érezzék a Földből - nagy valószínűséggel Jeruzsálemet és Benáreszt említeném. Így tehát azt gondolom, hogy ha van legalább két város a Földön, amelyeknek, akármilyen messze vannak is Budapesttől, legyen magyar neve: legyen az ez a kettő. És lőn. 

Amritszárból Delhibe vonattal érkeztem (nem volt egyszerű üres helyet találni az internetes foglalásnál). Majd Delhiből Benáreszbe alvó busszal (ami még mindig nagyon kényelmetlen). Kellemes helyen szálltam meg, egy családnál, ahol egy sokágyas vendégszobát tartottak fenn. Innen sétával könnyen elértem a Gangesz-partra, ahol megláttam életem során a legnagyobb folyót (eddig a Duna volt az - a Gangeszt már láttam Risikesnél is, de ott még sokkal kisebb). 

Elsétáltam egy darabig a Gangesz-parton a ghátok mentén:

 Visszafelé a sikátorokon keresztül jöttem:

Másnap újra kimentem a Gangesz-partra:

Itt egy olyan helyre értem, ahol halottakat hamvasztottak máglyákon, úgy éreztem, ez nem rám tartozik, bementem inkább a városba, a sikátorok közé. Elmentem a legfontosabb benáreszi hindu templomhoz, Siva isten többször újraépített, aranykupolájú Visvanath templomához (amely mellett Aurangzeb mogul uralkodó építtette fel Gyanvapi mecsetet, az akkori Visvanath templom lerombolása után, érezhető némi analógia a jeruzsálemi Siratófallal, Salamon templomával és a Sziklamecsettel). Hindu templomokat nem szabad fényképezni, de nekem el lehet hinni, hogy nagyon szép és fontos zarándokhely. Benáresz a saivizmus szent városa, a hindu vallás leginkább Sivát tisztelő ágáé - hiszen összefonódott a város szerepe az elmúláséval - itt hamvasztják és szórják a Gangeszbe a halottakat. Mathura és Vrindavan, Ajodhja városok Visnuval, Krisnával, Rámával, a vaisnavizmussal a világmindenség fenntartásával fonódnak össze, a Gangesz partja (Gangotri, Risikes, Haridvár, Benáresz) többnyire Sivával, és az elmúlással. Így a hindu vallásnak, ahogy sok istene van, úgy sok szent városa is, ezek közül talán leginkább Benáresz emelkedik ki. Még egy fontos hindu templomot néztem meg Benáreszben: a kis tó partján álló Durga-szentélyt (Durga Siva feleségének, Parvatinak az egyik alakja):

Másnap kimentem Szarnathba, ahol Buddha megforgatta a "Tan kerekét", tehát megvilágosodása után először beszélt tapasztalatairól. ezzel elindítva útján az egyik világvallást. Ha folytatjuk a Jeruzsálem - Benáresz analógiát, akkor Szarnath Betlehemnek felel meg, mindkettőben egy-egy Nagy Tanító által hirdetett új valláshoz kapcsolódó fontos események zajlottak, a megfelelő ősi város néhány kilométeres közelségében. Ide megosztott riksával jutottam el (tehát több, azonos irányba tartó ember azonos riksában ült). Szarnathban már akkor a Buddha emléke előtt tisztelgett a tanításait követő Asóka király, amikor Jézus még meg sem született. Ezt jelzi az itt álló Asóka-oszlop, és a korbeli építményekből álló romkert:

A legnagyobb építmény a szent helyen, amely állítólag egzaktul jelzi a Tan kereke megforgatásának helyét, az 1500 éves, hatalmas Dhamek-sztúpa:

Szarnathban az összes buddhista nemzet képviselteti magát egy-egy sztúpával, ahogyan Jeruzsálemben és Betlehemben a keresztény egyházak különböző változatai a templomaikkal vannak jelen. Így van itt nepáli, bhutáni, sri lankai, tibeti, kínai, japán, koreai, myanmari, thaiföldi, vietnami és khmer sztúpa, illetve kolostor is. Meg egy hatalmas Buddha-szobor:

Azt hiszem, eléggé kifejtettem, hogy Benáresz és Szarnath miért rendkívül fontos helyszínek az egyetemes emberi civilizáció szempontjából. Most elhagyom egy időre Indiát: Nepálba utazom tovább.

Joshimathból busszal érkeztem Risikesbe, majd néhány nappal később indultam tovább Amritszárba, kilenc órán keresztül tartott a buszút. Amritszárban egy kertvárosi házban szálltam meg egy hostelben, ahol nagyon kellemes társasági élet zajlott. Még azzal az indiai sráccal is újra találkoztam itt véletlenül, akivel korábban a Risikesben ismerkedtem meg. A városban tett sétám során pedig egy német sráccal futottam össze véletlenül, akivel Jodhpurban laktam együtt korábban... Igaz, én nem ismertem meg őt (olyan sok emberrel találkoztam már azóta), ő megismert engem. Kicsi az utazók világa, és nagy örömet tud okozni egy ilyen találkozás. 

Amritszár a szikh vallás legfőbb szent helyének, a Harmandir Sahibnak az otthona. Ez egy gyönyörű épület, az Aranytemplom, ahol a szikh vallás szent könyvének az eredeti példányát őrzik. A tizenhatodik század végén épült. Íme egy kép róla:

Az Aranytemplomot, mint látható, egy hatalmas medence veszi körbe, amely egyben a szikhek rituális fürdőjeként is szolgál, a tavon keresztül egy márványlapokkal fedett híd vezet a templomhoz. A tavat pedig fehér márványból készült, vallási céllal szolgáló épületek veszik körül:

Az Aranytemplom, és az épületek felülről:

A híd belülről:

A hídhoz, és így a templomhoz egy nagyon hosszú sort végigállva lehet eljutni, három órát álltam sorba, hogy bejussak az Aranytemplomba... Nagyon fontos zarándokhely ez a szikheknek. 

Az Aranytemplom este:

Az volt a tapasztalatom, hogy a szikh emberek általában nagyon kedvesek, ez már Delhiben is feltűnt. Itt, Pandzsábban is hasonlóan barátságos emberek élnek, mint Jodhpurban. A gurudwarában (a szikh templom) ingyenes ebédet szolgálnak fel, segítve ezzel a rászorulókat, és építve a közösséget. Itt a zarándokoknak a szállás is ingyenes. Érdemes lehet utánanézni a szikh vallásnak kicsit, végül is a világ legnagyobb vallási közösségei közé tartozik, sokfelé szét is szóródtak a világban, de nagyon röviden: kicsit olyan, mint ha néhány dolgot vennénk a hindu vallásból, néhányat a muszlimból, és összekevernénk. Hagyományosan mégis elég rossz viszonyban vannak a muszlimokkal. 

Maga Amritszár belvárosa nem csúnya, kicsit hasonlít Jaipurhoz, a vonalszerű díszítések miatt, csak itt minden fehér (Jaipurban rózsaszín),

Egészen olyan érzésem volt például ezen a vásárló utcán sétálva, vagy a nagy köztéri lovasszobrot figyelve, mintha visszatértem volna Európába. Nem véletlenül: a szikhek hagyományosan jóban voltak a britekkel, Pandzsábnak van talán a leginkább európai jellege az indiai tartományok közül. 

A másik turistaattrakció Amritszárban az Aranytemplom mellett a pakisztáni-indiai határon rendszeresen megtartott katonai parádé. Engem ez annyira nem foglakoztatott, nem néztem meg.

Amritszárban majdnem két hetet töltöttem. Sajnos megbetegedtem, valószínűleg a (felelőtlenül) elfogyasztott hús volt felelős a magas lázzal járó gyomorrontásomért... Kellemetlen volt, sokáig tartott, végül elmúlt. Indiában nem ajánlott húst enni! Közlekedési eszközt is nehéz volt fogni itt, először Jaisalmer irányában szerettem volna innen továbbmenni, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy el kell végre indulnom keletre: Delhin keresztül Benáresz (Varanaszi) irányába.

Az előzetes terveim szerint két részre oszlott a dél-ázsiai utazásom: az eleje inkább kulturális jellegű, a második fele inkább a természetről szól. Ugyanis úgy gondoltam, hogy márciusban még nem lesz katasztrofálisan meleg, ekkor érdemes az alföldi városokat végignézni, utána pedig a hegyekben lesz kellemesebb (még a monszun előtt). Nem volt tökéletes terv, mert az alföldön már márciusban is forróság volt, míg az igazi magashegyi hágók csak május közepén nyíltak meg, a monszun pedig egy kicsit már áprilisban elkezdődött. Nem baj, azért jól működött a terv így is, most is így csinálnám, tavasszal jobbat nem lehet kitalálni (talán az ősszel-télen lett volna kicsit jobban megvalósítható ez az utazás). Risikesből nyolc órás buszút vitt Josimathba. A busz eleinte a Himalája előhegységeiben kanyarog órákon keresztül, monszunerdők, rizsteraszok között. Ilyen helyeken:

A út vége felé kezdenek feltűnni az igazán magas (akár 6000 m tengerszint feletti) hegyek. Joshimath városa egy hegyoldalban található, a völgy mélyén folyik az Alakananda folyó. 

Első két éjszakámat egy építés alatt álló szálláson töltöttem, mire rájöttem, hogy sokkal olcsóbban is találok szállást, amit nem mutatott meg a booking.com, így még két éjszakát itt töltöttem, a hegyek között, egy másik hostelben. Fűtés az nem volt sehol, jól be kellett takarózni (két takaróval), és kabátban aludni. Annyi előnye van a hidegnek, hogy ahogy este hűl az idő, egy idő után szinte fizikailag lehetetlenné válik, hogy felkeljek az ágyból, a meleg takarók alól, így legalább jól el tudok aludni. Persze azért ez nem volt annyira kényelmes igazából... Joshimath ugyanis nagyjából 2000 m-rel fekszik a tengerszint felett (tehát, mint a transzfogarasi út teteje), itt már hűvös van márciusban, még ezen az alacsony szélességen is. 

Joshimathból egy felvonó visz fel a domb tetejére, Auliba, de ez nem rendszeresen közlekedik, hanem csak akkor indítják el, ha megfelelő számú ember gyűlik össze a használatára. Így össze kellett, hogy gyűljünk néhányan, ez pár órát vett igénybe. Fentről viszont csodálatos kilátás tárult a szemünk elé:

A második képen a jellegzetes, háromszög alakú csúcs a világ huszonharmadik legmagasabb csúcsa, a 7816 m magas Nanda Devi. Ekkora hegyek az egész világon csak Ázsiában találhatók, azon belül is csak a Himalájában és a Karakorumban. Kirándulásom egyik fontos célja volt, hogy igazán magas hegyet lássak (ezt megelőzően a legmagasabb a Damavand hegy volt (5610 m) - igaz, azt meg is másztam - itt ezzel azért nem próbálkoztam volna), ez most sikerült. Eltöltöttem pár órát Auliban, majd levonóztam.

Másnap kicsit tovább akartam menni a kínai határ, és a Nanda Devi hegy irányába, ezt egy autóstoppal oldottam meg, a kedves fiatalemberek elvittek Tapovanba. Itt a hegyek között egyébként inkább kelet-ázsiai, mint dél-ázsiai kinézetűek az emberek, mint ahogy Nepálban is. Tapovanban sétáltam egy kicsit, majd busszal visszajöttem Joshimathba.

Joshimath még arról is nevezetes, hogy innen lehet feljutni még magasabbra a kegyek közé, Badrinathba, ahol a  kolostorban a hindu vallás nagy gondolkodója Ádi Sankara élt sokáig. Sajnos még nem nyitották meg az utat Badrinath felé, még túl korai szakaszában tartottunk az évnek. 

A Garhwal-Himalája hegyeinél magasabbakat nehéz találni a világon, azért nekem az utam során sikerült, kicsit később, Nepálban, de erről majd később.

Jodhpurból Jaipurba mentem vissza busszal, ahonnan alvó busz vitt Risikesbe, nagyjából tizenkét órás úton. Az alvó buszokon kis fülkékben lehet fekve aludni, egymás fölött is vannak fülkék, két ember egymás mellett alszik, és egymáson kell átmászni, ha fel kell kelnünk a helyünkről. Eléggé kényelmetlen, de azért el lehet viselni. A városba reggel megérkezve még egy riksát kellett fognom, hogy bejussak a központba, a szállásomhoz. Risikes a Himalája lábánál helyezkedik el, egyfajta kapu a hegységhez vezető úton. A Gangesz völgyében fekszik, egy monszunerdő közepén. Mivel én még ezelőtt sosem jártam esőerdőben (vagy monszunerdőben), számomra ez jelentette a hely igazi különlegességét. Elsősorban azért jöttem ide, mert innen tudtam továbbmenni a Garhwal-Himalája felé. De Risikesnek van egy másik jelentősége is a turisták számára: a jóga fővárosának tartják egyesek, így rengeteg a nyugati (és mindenféle egyéb) turista a városban. Sok a szálláshely, sok a fiatal európai, egy kicsit olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Sokan nem szeretik a turistaáradatot, de én itt nem bántam. Különben is egy szép fekvésű város a Gangesz völgyében, egy esőerdő közepén - miért is panaszkodnék? Két híres függőhíd van a városban a Gangeszen (a Laxman Jhula és a Ram Jhula), amelyek köré épülnek a fontosabb épületek - hindu templomok és asrámok. Maga a Laxman Jhula (majdnem Laxmann Gyula, mint a vízvezeték-szerelőnk):

Maga a város pedig ilyen festői:

Először három napot töltöttem itt, majd, miután a hegyekből visszajöttem, újabb kb. öt napot. Úgyhogy sok időm volt, mégis a legnagyobb élmény a környéki erdőkben tett kirándulás volt. Sűrű, buja, különleges, szokatlan növényzet, görbe ágak és indák, áthatolhatatlan aljnövényzet, és rengeteg hang, ami a mi mérsékelt övi erdőinkben nem szokványos, elsősorban az ízeltlábúak zajonganak, a békák meg akár ugatásszerű hangokat adnak ki. Igazi esőerdő fíling, bár később Délkelet-Ázsiában tapasztaltam, hogy a trópusi őserdőben még sűrűbb az aljnövényzet, még több az inda, még kaotikusabb, még hangosabb, szóval az megint más. Van egy tisztás Risikes közelében, amelyről azt beszélik, hogy kijárnak oda az elefántok, elmentem oda, de elefántot sajnos nem láttam (igaz, letört ágakkal szegélyezett, egészen jelentős csapást, meg igen nagy méretű ürüléket viszont igen...). Az erdő:

Az ürülék, amelyre az interneten talált képek alapján azt merem mosdani, hogy egy elefántból jöhetett ki:

Ahogy felmásztam a hegyre a folyóvölgyből, gyönyörű kilátás tárult elém a város felé:

És a hegyek felé is, itt már lassan kezdődik a Himalája:

Fent a hegyen találtam egy tanyát, ahol teraszokon termesztették a növényeket.

Az egyik risikesi szállásomon a személyzet egyik tagja ellopott .az egyik vendégtől egy i-phone-t. Úgy derült ki, hogy elrejtette egy fazék alá, így a csörgését meg lehetett hallani... Nem valami ügyes... Azért ez félelmetes volt, gyorsan elköltöztem onnan, azaz legalábbis gyorsan próbáltam, de nehezen találtam új helyet: húsvét volt, tele voltak a szállások. Buszt sem sikerült találnom, amivel továbbindulhattam volna. Végül egy nagyon kellemes szállást sikerült fognom, a Gangesz túlpartján, nem is drágán, amikor pedig már kezdtem lemondani a reményről. Így eltöltöttem még néhány napot a városban, ezért lett ilyen hosszú az itteni tartózkodásom.

Szóval nagyon szép hely volt ez is, pedig tulajdonképpen csak átutazóban voltam (igaz, jó hosszan). 

Előrebocsátom, hogy Jodhpur tetszett a legjobban az utam során az összes város közül, ahol jártam (talán Leh-vel együtt). Vonattal érkeztem a jodhpuri állomásra, ahol a riksa sofőrök sokkal udvariasabbak, és kevésbé erőszakosak voltak, mint más városokban. Eddig egyértelműen azt tapasztaltam, hogy az emberek egyre kedvesebbek nyugati irányban (Agra, Delhi -> Jaipur -> Jodhpur) haladva. Az itt élők kedvességével többször is találkoztam Jodhpurban: kisgyerekek csatlakoztak hozzám beszélgetni, és egy pillanatig nem éreztem, hogy a pénzeszsákot látnák bennem. Emberek csak úgy bemutatkoztak, és meséltek magukról. Lányok szelfizni akartak velem. A szállásomon is nagyon kedvesek voltak a vendéglátók. 

Jodhpur a "Kék Város", az óvárosban a legtöbb épület szép kék színű, és olyanok, mint a mesében: díszesek a homlokzatok, és különösen a kapuk, a mézeskalács ház jutott róluk az eszembe. Felülről is szép látványt nyújt a város, ugyanis az óváros nagy része egy magas kiemelkedés lejtőire épült, a domb tetején pedig ott áll a hatalmas Mehrangarh-erőd, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a Kék Városra. Az óvárosban zegzugos, labirintusszerű az utcahálózat. Kicsit hasonlít Marokkó medináira, mégis egészen egyedi, és indiai (azon belül is marwari). Minden elérhető közelségben volt a hostelemtől (kivéve az Umaid Bhavan palotát), sétálva bárhova el lehetett jutni. Jodhpur egy egymillió fő körüli népességű város, ami Indiában egyáltalán nem számít nagynak. Először az óvárosban bolyongtam: 

Jodhpurban is van lépcsős kút, egy helyi srác nagyot ugrott a vízbe, olyan tíz méter magasságból:

Jodhpurnak van egy főtere egy óratoronnyal, és innen szép kilátás nyílik a Mehrangarh-erődre:

Ezután az erődöt vettem célba, ahol a maharadzsa lakott régen. Itt ismét minden grandiózus, mint Amberben, Jodhpur egykor a Marwar nevű államalakulat székhelye volt, amely egy sajátos (marwari) művészeti stílussal rendelkezik, mint ahogy az az épületek meseszerű díszítéséből is látszik. Íme a vár belülről:

Varban ehhez hasonló képeket állítottak ki:

A híres kilátás a Kék Városra:

A vár egy belső udvara:

A vár mögött van egy természetvédelmi terület, ahol sétálgatni lehet (a 36 °C-ban, árnyék viszont nincs). Innen is szép kilátás nyílik a hatalmas várra.

A Jaswant Thada az egyik uralkodó feleségének a síremléke, Jodhpur Taj Mahalja. Benne képeken láthatjuk Marwar egykori uralkodóit kiállítva, a gazdagságuk mostanáig megmaradt (ha a hatalmuk nem is):

A naplemente is szép innen:

Az Umaid Bhawan palota a világ egyik legnagyobb magánrezidenciája, itt lakik a maharadzsa, ezen kívül hotelként is funkcionál. Ez az épület csak riksával közelíthető meg, nem a városban, hanem attól kicsit távolabb áll, azért én sétálva jutottam el hozzá. Egyébként Jodhpur is nagyon sok fontos forgatási helyszíne volt a Zuhanás című filmnek, így a palota, az erőd, vagy a kilátás a várból, a lokációk felsorolása itt található. A palota:

A hatalmas Mehrangarh-erőd innen is nagyszerűen látszik, ahogy kiemelkedik a pusztából (igaz, az erődből is látszik a monumentális palota):

Sajnos Jodhpurban messze nem annyi időt töltöttem, mint amennyit megérdemelt volna (két napot), mert már nagyon vágytam a Himalájába, a hegyek közé... Pedig ilyen szép várost ritkán lát az ember.