Reggel hamar elindultam a Machapuchare-alaptáborból (MBC, 3700 m tszf.) a már csak négy kilométernyire, és négyszáz méterrel magasabban levő végső cél, az Annapurna-alaptábor (ABC? 4100 m tszf.) felé. Az MBC és ABC egy hegyek által körülvett  kis medencében fekszik: a medence neve Annapurna-szentély (azért hívják így, mert a helyiek istenként tisztelik a hegyeket, amelyek itt tárulnak a szemünk elé). Maga az Annapurna-hegy is csak itt látható igazán jól, a szentélyt körülvevő további hegyekkel együtt. Ahogy sétálok fölfelé, tőlem jobbra esik az Annapurna-gleccser morénafala, mögötte pedig egy szakadékban húzódik maga a gleccser. Visszafelé tekintve láthatom a Machapucharét (7000 m tszf.) a felkelő Nappal:

Előttem pedig a Déli-Annapurna (7200 m tszf.) magasodik (itt már az alaptáborral, és az azt jelző táblával együtt):

Nagyjából két óra alatt érkeztem meg az Annapurna-alaptáborba. Lenyűgöző látvány fogadott (ha az eddigi nem lett volna eléggé az): A Machapuchare az ABC-vel:

És maga az Annapurna (8091 m), a világ tizedik legmagasabb, és egyik legnehezebben megmászható csúcsa:

Eltöltöttem itt pár órát, majd elindultam lefelé. Miután éjjeli szálláshelyemet, a Machapuchare-alaptábort is elhagytam lefelé menet, délutánra a nap helyben megszokott menetét követve komoly jégeső kezdődött, ebben kellett folytatni az utamat. Közben ezekhez hasonló látványban volt részem:

Az erdőbe beérve:

A felhők fölött kikandikál a Machapuchare:

Este a Bamboo nevű szálláson éjszakáztam, kedves, Nepálból származó kaliforniai orvostanhallgató sráccal, és barátjával ismerkedtem össze.  Másnap folytattam utamat lefelé a folyóvölgyben (itt is látszik a Machapuchare teteje):

Most nem mentem fel Ghandruknál a hegyre, a völgyben folytattam az utamat Chomrong után. Délutánra szokás szerint megjött az eső, és most már jól álltam idővel: következő napra biztosan vissza tudtam érni Pokharába, így délután kettőkor megálltam egy tanyán. Az esti szállásomon egy kanadai párral barátkoztam össze. Másnap a túra utolsó napja következett, vetettem még néhány pillantást a hegyekre: 

Annál az útkereszteződésnél értem az autózható földútra, ahol odafelé a busz felvett. Most is jött a busz egy órán belül, így néhány órával később Pokharába értem. A szállásomon megtaláltam a holmikat, amiket otthagytam. Most végre az esti hidegtől sem kellett félni: Pokharában ilyenkor este sem megy tizenhét fok alá a hőmérséklet, nappal pedig forróság van. Gyors volt az akklimatizáció felfelé is, lefelé is: mindösszesen öt éjszakát töltöttem a hegyekben, felfelé hármat, lefelé kettőt. Összességében elmondhatom: az egész utazásom legnagyobb élménye ez az alaptábor túra volt (talán az ezután következő ladakhi út mellett).

Másnap Pokharában és a környéki dombokon sétáltam, hajnalban valamennyit láttam a város fölé tornyosuló hegyek látványából. A világ egyik legszebb hegyi-városi panorámája innen tárul a szem elé. Viszont április végén csak korán reggel, rövid ideig látszódik a vonulat, utána eltűnik a felhők között. Egy nepáli úr azt mondta, hogy a hegyek istenek: maguk döntik el, hogy látszódnak-e vagy sem, mi hiába akarjuk látni őket. Pokhara mellett van egy gyönyörű tó is, a közeli dombról (hegyről) igen szép látványban lehet részünk a várossal és a tóval. Ezt a napot még itt tölthettem a városban, majd másnap reggel el kellett indulni Delhibe. Létezik Pokhara-Delhi, harminc órás direkt buszjárat, azonban, mivel csak hárman váltottunk rá jegyet, már reggel, fél órával az indulás előtt közölték, hogy nem indul aznap a járat (a jegy árát legalább visszaadták)... Nagyon rossz hír, hiszen ezután két nappal indul a repülőm Delhiből Lehbe. A következő napi busszal már nem értem volna el a repülőt, így kénytelen voltam elindulni, és megpróbálni átszállásokkal eljutni Delhibe.

Egy busz Buddha szülőhelyére, Lumbinibe indult, ez megáll a nepáli-indiai határnál. Mire a határra értem, sötétedni kezdett. Megbeszéltük a buszon utazó másik három személlyel, hogy eltaxizunk Gorakhpurba, ahonnan mindenki folytathatja útját busszal: ők Benáreszbe, én Delhibe. Így is történt: a határon szerencsésen átjutottunk a már meglévő indiai vízumunkkal, majd a taxi másfél óra alatt Gorakhpurba ért (Indiában már jók az utak). Itt elértem az utolsó, Delhibe induló buszt este tíz óra körül: ez nem alvó busz volt, a székemben próbáltam meg aludni, amennyire sikerült. Viszont a kétszer három sávos, üres autópályán a két város közötti nyolcszáz kilométert tizenegy óra alatt simán megtettük, így egy egész napom maradt a repülőm indulásáig, hamarabb jutottam Delhibe így, átszállásokkal, mint a direkt járattal érkeztem volna Pokharából. Itt, a nagyvárosban szerencsére könnyen találtam új szemüveget is magamnak, eleve a dioptriámra szabva, 4000 ft-ért, most is abban vagyok. Újra megkerestem a megszokott delhi szállásomat, immár harmadszor, és délután aludtam egyet, ugyanis éjszaka az utolsó metróval ki kellett mennem a delhi repülőtérre: hajnal ötkor indult a repülőm. Amit így végül sikerült elérnem: a terv sikerrel járt, igaz, egymás után két éjszaka alig aludtam valamit....