A Delhiből Lehbe tartó repülőm a Himalája fölött repült el, gyönyörű látvány tárult elénk az ablakból:

Ilyenkor (május elején) a Manaliból (és végső soron Delhiből) Lehbe vezető utakon le vannak zárva a hágók, május közepén nyílnak, ezért az egyetlen lehetséges eljutási mód Ladakba a vízumom lejárta (május 9.) előtt a repülő volt, pedig szívesen buszoztam volna végig a szárazföldi úton: két napig így tart Manaliból Lehbe érni, úgy, hogy az éjszakát a busz teljes utazóközönsége egy szálláson tölti. 

A leszálláskor már látszott, hogy a Föld különleges helyére érkeztem:

Leh 3500 m magasan fekszik a tengerszint fölött, így hűvösebb van, és jóval kevesebb a levegő, mint Delhiben, ahonnan érkeztem. Az útikönyvek azt tanácsolják, hogy ne akarjunk elsétálni a reptérről a szállásra, mert a szokatlan lesz a ritka levegő. Megfogadtam a tanácsot, bár úgy gondoltam, hogy az Annapurna-alaptábor 4200 m tszf.-je után meg sem fog kottyanni a 3500 m tszf. Így bekéredzkedtem egy nagyobb csoporthoz egy mikrobuszba, amely szintén a városba tartott. A GPS alapján szálltam ki a buszból, nem jó helyen, néhány kilométert még kellett gyalogolnom: így rá kellett jönnöm, hogy nem írt butaságot az útikönyv. Ugyanis sokkal feltűnőbb a különbség a 200 m tszf.-en és a 3500 m-en tapasztalható légsűrűség között, ha az ember repülővel jut el pillanatok alatt az egyik helyről a másikra, mint ha napokig túrázva. A nagy hátizsákommal még sík terepen haladva is sűrűbben kellett szednem a levegőt, nemhogy felfelé menet, ahogy az út a szállásomra vezetett. Nagyon különleges (és kellemes) hostelem volt, a legnagyobb előnye az volt, hogy hatalmas, déli irányba néző, két rétegű üvegablakokkal, és a belső réteg fekete (papír?) borításával elérték, hogy a szobákban kellemes legyen a hőmérséklet, annak ellenére, hogy kint nincs meleg és nincs bent fűtés (Ladakhban nem jellemző a fűtés, talán nem is ismerik a fogalmat). Jártam más házakban is: jóval hidegebb volt mindenhol. Amint odaértem, a két nap alváshiány után végre lefeküdhettem...

Délután megnéztem egy hostelben megismert izraeli sráccal a közelben található Shanti sztúpát:

Ezután körbenéztünk a városban: Leh igazi közép-ázsiai város, elsődlegesen és meghatározóan tibeti buddhista örökséggel, ezen kívül Közép-Ázsia valaha virágzó kereskedelmi útvonalaira (Selyemút) eső városainak hangulatával: szűk sikátorokkal, lapos tetőkkel, muszlim beütéssel, mecsetekkel. Ladakh a történelem során leginkább Tibethez tartozott (a ladakhi nyelv is a tibetihez áll a legközelebb), néha önálló királyságként, de a régió történetében Tibet meghatározó szerepet játszott. Itteni tartózkodásom során meglátogattam a helyi Közép-Ázsia múzeumot is. Jelenleg a hindu többségű ország (India) muszlim többségű régiójának (Kashmir) részét képezi közigazgatásilag. A város legnagyobb nevezetessége a Leh palota, a XVI. sz.-ban épült a ladakhi király számára, mintájául a lhászai Potala palota szolgált - kilenc emeletes, építésének idejében a világ egyik legmagasabb épületének számított:

A város látványa a palotától:

Az óvároson szűk sikátorok vezetnek keresztül:

A palota fölötti hegyről, Leh kolostora mellől pedig ezt látni:

A városon túl az Indus völgye, mögötte a Himalája hegyei láthatók. 

Az Indus völgyében kolostorok és köréjük épül falvak találhatóak. Ladakh India talán legritkábban lakott területe, nem sok minden terem itt meg, az Indus völgyében azonban akad némi zöld. A helyi lakosok nyáron a földeken dolgoznak, hogy legyen mit enni az egész év során, a zord tél idejére sokan behúzódnak a kolostorba, ahol a felhalmozott élelmiszert is tartják, és lelki gyakorlatokat végeznek - tehát sokan "félig szerzetesek", a téli időszakra. Ladakh ugyan India része, de szinte mindenben az ellentéte Indiának: India meleg, Ladakh hűvös. India alacsonyan fekszik, Ladakh magasan. India többnyire nedves, Ladakh száraz. Indiában általában buja a növényzet, Ladakhban gyér. India sűrűn lakott, Ladakh ritkán. Az építészet is más, a vallás is, az emberek kinézete (mongoloid) és nyelve (sino-tibeti) is nagyon eltérő. 

Egyik nap elmentünk néhány másik, indus-völgyi kolostorhoz. Ezek közül a legnagyobb Thiksey:

Jellegzetes tibeti jellegű házak épülnek a dombra, amelynek a tetején ott áll a kolostor, annak is a tetején a könyvtár. Az épületek között a kis utcákban egyre feljebb és feljebb lehet sétálni, egészen a könyvtár tetejéig, tehát a legmagasabb pontig. Valahogy ez jutott eszembe a domb látványáról:

Ez Ostuni, egy kis délolasz város, minden szempontból egészen más, a világ másik végén, mégis hasonlít kicsit. Thkseyben egy hatalmas (több emeletnyi) Buddha-szobor, és számtalan festmény, szobor található:

A látvány a kolostor tetejéről:

Néhány kilométerrel arrébb (további kis buszozás után) észrevehetjük a Stakna-kolostort:

Itt a kolostorba belépve pár szót váltottunk a szerzetessel, akivel találkoztunk.  Ezek a kolostorok szerepelnek a Zuhanás című filmben. Lehbe visszafelé menet (is) elhaladtunk Ladakh Leh előtti fővárosát jelölő épület, a Shey-palota mellett. 

Egy másik napon a Lehhez közelebbi Spituk-kolostorhoz mentem el:

Itt azért több szerzetes lakott, mint a korábban említett kolostorokban. Innen stoppal jutottam vissza Lehbe.

Az utolsó, Ladakhban töltött napomon pedig a Zanskar és Indus folyók összefolyásához látogattam:

A Ladakhban töltött hét alatt tettem egy nagyobb autós túrát is a Pangong-tóhoz és a Nubra-völgybe, de erről majd a következő posztban írok.