2018. március 8-án indultam el. A dubaji repülőmet majdnem lekéstem a Ferihegyen, már utolsó hívással mondták be a nevemet, és nem volt sor a beléptetőkapunál - ha így történt volna, akkor elmaradt volna az egész út, maradtam volna itthon. Nagyon féltem elindulni, valószínűleg, amikor pontatlanul indultam el otthonról, tudattalanul a sorsra bíztam, hogy megyek-e, vagy sem. De elértem a repülőt, a kocka el lett vetve. 

Dubajba érve az Al Maktoum reptérről át kellett mennem a város másik végébe, a másik, dubaji Nemzetközi Repülőtérre. Az a hely leginkább egy sci-fire emlékeztetett, a világ egyik legnagyobb reptere, ahol a terminálok között magasvasút szállítja az utasokat. Az éjszakát a reptéri terminálon vártam végig, a repülőm kora reggel indult Delhibe. Az út körülbelül négy órás volt.Delhibe érkezve a vízumomat rendben  találták, beléphettem India területére. A reptérről metró vitt be a városközpontba. A metróból (amely, bár a valaha volt eddigi legolcsóbb reptér - városközpont transzferemet jelentette, még mindig hipermodern volt) kijövet érkeztem meg igazán Indiába. Ez volt az igazi "kultúrsokk". Por, szemét, és rengeteg ember, árusok mindenütt, dudáló autók. Pár napig tartott mire megszoktam, igaz, utána nagyon megszoktam. Egyből megrohamozott nyolc riksa vezető (biciklis riksák!), hogy elvigyenek a szállásomra. Akkor még kicsit féltem durván lerázni őket, csak az elkövetkező napokban jöttem rá, hogy pedig nincs más lehetőség. Így mentem néhány száz métert a biciklis riksával, tíz rúpiáért (negyven forint), és a vezető örült az összegnek (amiben, természetesen előre állapodtunk meg - ha nem így lett volna, megsarcolt volna akár több száz rúpiára). 

Ezután elkezdtem keresni a szálláshelyemet Delhi Paharganj nevű, gettószerű városrészében (a képen Paharganj főutcája), amely a központi pályaudvar közelében fekszik. A szűk sikátorok, a véletlenszerű, tervezés nélküli utcahálózat leginkább Marokkó középkori városközpontjaira emlékeztetett. Itt nem igazán tudtam mit kezdeni az utcanévvel és a házszámmal: minden utcából nyílt egy még kisebb utca, egy ház bejárata pedig bárhol lehetett: lépcsők vezettek fel háztömbök tetején létesült udvarokra, ahonnan további lépcsők, vagy lakások nyíltak, és gyerekek játszottak mindenfelé... Labirintus, ez a jó szó. Úgy képzelem, hogy itt nem igazán lehet hatósági építészeti ellenőrzés, ahol egy kis teret találnak (akár egy ház lapos tetején), oda építenek... Kérdezősködtem a  hostelem felől, az egyik ember az egyik irányba küldött, a másik a másikba. Láthatólag fogalmuk sem volt, merre van a szállásom, de nem merték azt mondani, hogy nem tudják, még az utcanév sem lehetett igazán ismerős nekik, annyi pici sikátor volt itt. Így elkezdtem bolyongani a sikátorokban. Nagy szerencsém volt, mert egyszer csak ott találtam magam előtt a hostel névtábláját. Végre megérkeztem! Kérdezte a recepciós, hogy hogy találtam oda, mondtam, hogy a véletlen segítségemre volt. Végre lefeküdhettem pihenni, miután az ezt megelőző éjszakán a dubaji reptéren nem aludtam!