A koncepció a következő volt: van néhány fontos dolog az életben, ezek közül az egyik a minket körülvevő (földrajzi) világ megismerése, tehát az utazás. Ha itt élek a látványosságokkal leginkább telezsúfolt kontinensen, Európában, mindenképp körülnézek itt először. Viszont van még néhány fantasztikus, akár kontinensnyi méretű helye a világnak, ahova nem érdemes csak egy-egy hosszú hétvégére, hétre elugrani, fapadossal, hanem hosszabb idő kell a felfedezésükhöz. Ilyen az indiai szubkontinens térsége, ilyen Délkelet-Ázsia (az ASEAN országai, amelyen belül könnyen lehet fapadossal repülgetni, mint Európában, hála elsősorban az Air Asia légitársaságnak), ilyen Kína, ilyen lehet Észak-Amerika, Közép-Amerika és Dél-Amerika. Egyesével, de térségenként egyszerre érdemes őket felfedezni, hónapokat töltve az adott térségben. Ezt munka mellett nehéz lett volna megvalósítani, nekem most adódott rá lehetőségem, hogy pár hónapot utazgatással töltsek. Mind közül Indiát tartottam a legérdekesebbnek, közvetlenül utána Délkelet-Ázsiával, a hegyek, az építészet, az egyedülálló kultúra miatt. Így elhatároztam, hogy elindulok: két hónapot, az e-vízum maximális időhosszát igyekszem eltölteni Indiában, majd utána meglátom, megyek-e tovább (ha igen, hova), vagy hazajövök.

Amikor ezen gondolkoztam, február volt, közeledett a forró indiai nyár (amit nem szeretek), úgyhogy gyorsan kellett dönteni. Pedig nagyon féltem, hiszen sok ijesztő dolgot hallottam Indiáról: elsősorban a betegségektől és az erőszakosságtól féltem, illetve attól, hogy elveszek a tömegben, ha valakik megtámadnak, nem véd meg senki. Jártam már szegényebb országokban (Marokkóban, Grúziában, Örményországban, Palesztinában, stb...), Indiát mindegyiknél veszélyesebbnek képzeltem. Nem volt az. India legtöbb részén a helyiek kifejezetten barátságosak, ahol pedig nem, ott sem bántottak volna. Sok a szegény ember, de sokkal inkább elfogadják a helyzetüket, mint sok más országban, nem gondolják, hogy ha fenyegetően lépnek fel a gazdag turistával szemben, az majd jó lesz (ez nem mindenhol van így). A betegségekkel sem kellett sokat bajlódnom, ép és egészséges maradtam az utam során végig (beszéljünk őszintén: a lázzal kísért hasmenés volt a legrosszabb, és egyedüli betegség, amit ott elkaptam). 

Szóval februárban megvettem a jegyemet, Budapestről Dubajba (Wizzair, 15000 ft), majd Dubajból Delhibe (IndiGo, 25000 ft). A kocka el lett vetve. Egyedül mentem. Három hetem maradt felkészülni, nem mondanám soknak ahhoz képest, hogy mekkora útnak indultam neki. Vízumra, oltásokra, és rengeteg információra volt szükségem, minél többet akartam tudni Indiáról: a történelméről, földrajzáról, vallásáról, stb... Tudtam korábban is valamennyit, most kifejezetten belemélyedtem. Pontos útitervet nem készítettem, de azért volt néhány hely, ahová mindenképp el akartam jutni: Delhi, Agra, Dzsajpur, Dzsodhpur, a Himalája, Amritszár, Benáresz (vagy Varanasi, kinek hogy tetszik), Ladakh, lehetőség szerint Nepál... De úgy gondoltam, hogy spontán módon utazgatok majd. Hamar kiderült, hogy az egyik legnagyobb ellenségem az indiai belső közlekedés, és végig az is maradt: a vonatokra ugyanis jóval előre kell jegyeket foglalni, hogy egyáltalán A-ból B-be eljuthassak (különben maradna a nehezen viselhető utolsó osztály az összepréselődött tömegekkel). Ez szinte lehetetlenné teszi a spontán utazgatást, így megvettem előre a jegyeimet Delhiből Agrába, Agrából Dzsajpurba és Dzsajpurból Dzsodhpurba, az első tíz napra. Azutánra meg maradt a későbbi foglalás és a spontaneitás... Illetve még április végére vettem repülőjegyet Delhiből Lehbe (Ladakhba), meg vissza, Delhibe.